És most kihez megyünk majd, ha baj van?

Lányomnak - akit 1985-ben diagnosztizált dr. Gerő Zsuzsa -, neki, nekünk csak Zsuzsa néni - el kellett mondanom a rossz hírt.

Megjelent az Esőember 1999. - III. évfolyam, 2. számában

Elmaradt a múlt heti terminus is -, akkor már kórházban volt a doktornő -, és a 14 év alatt, bármikor, ha mondtam: megyünk Zsuzsa nénihez, szívesen, zokszó nélkül indult velem. Kivárta sokszor a félórákat, órákat is türelmesen. "Nórika, még egy pici türelmedet kérem" - szólt a határozott kérés, és vártunk rá türelmesen. Mindig sokan voltak a váróban, sokszor késve érkezett, a sok vállalt feladat űzte, hajszolta őt. Mintha érezte volna: mindent vállalni kell, nincs sok idő, hogy akár csak a felét is elvégezze. Majd' mindenkit vállalt, sokszor még a felnőtteket is próbálta krízishelyzetben támogatni, tanáccsal ellátni. Szavai, tanácsai mindig csendben, de nagyon határozottan hangzottak el. Látszólag nem mondott sokat, és ha türelmetlenül a jövőről, valamiféle prognózisról faggattuk, azt mondta: most koncentráljunk az előttünk álló feladatra. Talán úgy tűnhetett sokunknak, hogy nem az történik, amire várunk, amiben reménykedünk. És reménykedtünk, bíztunk, és - fejlődtünk.

És most el kell mondanom Nórának a rossz hírt. Reakciója rádöbbentett, hogy 14 éven keresztül, néha hetente, néha kéthetente, abban a röpke 20-30 percben intenzív kommunikáció folyt kettőjük között, de Zsuzsa néni értett az autisták nyelvén, értette jeleiket, és segített, ha szorongtak, ha nem értették őket, a szüleiket, "a világot"... Nóra ezt kérdezte: "És most kihez megyünk majd, ha baj van?"

És kihez megyünk majd, ha baj lesz?

Kocsis Alajos

Lásd még: Emlékezés Gerő Zsuzsára