EMLÉK

Elmesélem egy II. világháborús élményemet.

Három éves voltam ekkor.

Budaörsre menekültünk innen Rákosszentmihályról, mert úgy mondták, hogy majd a Dunánál megállítják az oroszokat. Drága jó Édesapámnak semmiféle katonai tapasztalat nem volt, és egy magaslaton álló ház földszintjének felét bérelte ki egy sváb családnál. A házban se pince, se más óvóhely nem volt. A hálószoba ablaka meg éppen a Citadellára nézett.

Mikor már a Vörös Hadsereg kezdett átszivárogni a budai részre, és Budaörs környékén is mozogtak, a németek a Citadellából lövöldöztek errefelé, főleg aknavetőkkel. Mi azért behúzódtunk a ház túlsó felén lévő konyhába, de ha elcsendesedni hallatszott a csatazaj, csak át-átmentünk a hálószobába is.

Sokan voltunk, anyai nagyanyám és három nagynéném is velünk volt.

Egy ilyen látszólag csendes téli estén én Magdika nővéremmel a hálószoba ablaka előtt lévő heverőn játszottunk. A redőny persze le volt eresztve, közé drága Apám szalmazsákokat tett, az  ablak elé meg ruhásszekrényeket húzott - ezelőtt volt a heverő. Emlékszem, egyik nagynéném, Anyám  legkisebb húga, odajött hozzám, kézen fogott: "Gyere csak Öcsike!" - mert akkor még Öcsike voltam.

Én letettem a kezemben lévő babát, elléptem. Nővérkém a helyemre lépett, hogy fölvegye a babát, és ekkor... Óriási csattanás, repesz-szilánkok törték át a redőnyt, a matracokat, a ruhásszekrényt, és a babáttartó kis kezet, babával együtt, és nővérem tüdejébe fúródott - kettő. Óriási  sikoltás, vér, rohanás, kétségbeesés...

A képek ma is élnek bennem. Látom, ahogy anyám rémülten fogja Magdikát, Apám kikapja karjaiból és rohan át a konyhába, ahol a fekhelye volt. Lefekteti, orvosért rohan, mi rémülten állunk az ágy körül... Én nem is nagyon értettem mi is történik igazán, csak féltem... Nagyon!

Aztán jött egy orosz mentő, elvitték Magdikát, Anyám mehetett vele csak. Nem mondták hová. Apám napokig kereste őket kétségbeesetten. Hófehér lett a szép barna haja, mire rájuk talált...

És már csak a Törökbálinti temetőben találta meg őket, ahol Anyám búcsúztatta egyedül nővéremet, és nem is akart már visszamenni Budaörsre, ott Törökbálinton kerestek szállást, mert ott akart maradni a közelében. Mi is utánuk mentünk, hóbuckákon keresztül bukdácsolva.

Nagyanyám vitt a hátán, néha ráültetett a megrakott szánkóra. A hóbuckák néha halottat takartak.

Egyre többször jut eszembe nővérkém. Amikor meglökött a hintán, és otthagyott, elfutott, nevetve félelmemen. Fekete göndör haját látom pajkosan lobogni. Én meg üvöltöttem, hogy: "fogd meg a zsinórt!" Ahogy kinevetett, mert nem tudtam elkezdeni evés előtt az imát, mire én azt mondtam: "Akkor én nem imádkozom!" Mire ő: "Majd nem ad neked a Jóisten kenyeret!" mire én "Majd lopok tőle!"

Hiányzik a nővérem, de nem úgy akarta az Úr, hogy én Öcsike legyek, hanem Alajos, ahogy mai napig így szólítanak az autizmussal érintett körökben.

A minap egy Kormorán CD-t hallgattam, ahol azt éneklik: "Fenn a felhő szélén, egy angyal mindent lát" és én Magdikára gondoltam. Meséltem is Anyámnak ma délben, ebéd után. Édes-búsan mosolygott. Azt mondta: "Tudod, mikor ott álltunk körülötte, és próbáltuk a kiömlő vért valahogy elszorítani, ő azt mondta fájdalmasan sírva: 'Édes Magyarország' (öt éves volt). És azt mondta még nekünk: 'Imádkozzatok!' - és ott mindig csak imádkozni kellett, amíg el nem hagyott minket."

Ez az utolsó két üzenet kötelez. És most már tudom, ő mindent lát, és örül, hogy szeretem a hazámat, és már imádkozni is tudok. Azt is tudom, hogy miért engem őrzött meg a Teremtő, hogy hosszú életű legyek a földön. Terve volt velem, amihez fel kell nőni testben, lélekben. Sok mindent meg kell tanulni, hogy végül azt a bizonyos feladatot elvégezzük, ami ránk vár. Ez a feladat most lassan elvégződni látszik.

Kocsis Alajos