Az anyák bizonyára az apákétól eltérően küzdik le félelmeiket, és lényükből fakadóan jobbár a szívükre hallgatnak. Ebben én nem vagyok illetékes, hogy egy anyai szív mélységeinek indítékairól beszéljek. Had idézzek azért én itt két anyai megnyilvánulást, hozzászólását az Internetről:
Ha az anyák írni kezdenek
„Éjszakánként nem tudtam elaludni, mert hívatlan vendégek zavarták az álmom.
Mezítláb osontak be a szobámba alig lehetett Őket hallani, de ott voltak körbejártak, viháncoltak, néha sírtak, és sikítoztak.
Butaságokat súgtak a fülembe, pld: majd ez lesz, majd az lesz... Utáltam amikor a gyermekeimről, pletykáztak, rossz csúnya dolgokat állítottak, aztán sietve távoztak, de tudom a nevüket: Bűntudat, Félelem, Lelkiismeret, és a Kétségbeesés. Majd ha megvirrad, megkeresem őket és majd sokat beszélgetünk nappal, hogy éjszakára elfáradjanak, ha kell hívok segítséget, hogy együtt meggyőzzük Őket, hogy máshol játszanak. Nyugodtan szeretnék élni a Vidámsággal, a Szeretettel, és a Reménnyel.
(Maca, 2009. szeptember 28.)”
„Ő itt a húgom kisfia Vince. ... A húgom egyszer, azt mondta, mikor Vince önfeledten játszott és boldogan nevetett otthon: - Szegény, milyen boldog még. Nem tudja mi vár rá. Ha mi meghalunk, neki kell majd vigyáznia a testvérére.
A húgom éppen akkor ki volt borulva. Hónapok óta rohangáltak, hogy iskolát találjanak Attikának, a nagyobbik fiuknak. Igen, ez ő itt, a nagy fiú, a fürt nélküli angyal:
Neki kerestek iskolát, de mindenhol csak ígérgetések. Ha fel is vették őket a beiskolázandók listájára, mindig csak alulra írták a gyerek nevét. Meg kell érteniük, - mondták - ha jön valaki, aki körzetes, akkor azt KELL felvenniük. Hiába hirdették az iskolák honlapjukon, itt integrált oktatás folyik, várják a sérült, halmozottan sérült gyerekeket is, a gyakorlatban az van, hogy inkább nem várják, nem veszik fel őket.
Aztán lett iskola, meg költözés a kertes házból panelbe, hogy közelben legyenek, ne kelljen a napjukat utazással tölteni. Majdnem szép minden. Van két elszánt tanerő, akik bár életükben először oktatnak autista gyermeket, úgy tűnik, megbirkóznak a feladattal.”
Bűntudat, Félelem, Lelkiismeret, Kétségbeesés
Vidámság, Szeretet és Remény
És az apák?
Az apák, a „nagy javítók”, racionális megoldásokon törik a fejüket. Én is így tettem, bár rossz irányba indultam gyakran.
Egy szülőtárs, Gálné Páll Anita írt egy csodálatos szakdolgozatot még 2007-ben Kutatás és tanulás módszertan – Mi az autizmus címmel, ahol így jellemzi az autistát nevelő családokon belüli diszkriminatív változások szociális vonatkozását:
Változások a családon belül
Változások az anya vonatkozásában
Változások az apa vonatkozásában
A végeredmény
Nóra lányunk a közöttünk fennálló feszült viszonyból látszólag nem vett észre semmit, de biztosan érezte, hogy valami nincs rendben anya és apa között. Egyszer, egy nem éppen felhőtlen beszélgetésünket követő Váci utcai közös séta alkalmával kettőnk között lépdelt, mi fogtuk két oldalról kis kezét. Egyszer csak megszólalt:
„Fogom a kezeteket. Összetartom a családot.”
Tovább a következő részhez: Mi az autizmus?
Vissza a tartalomjegyzékhez: Szülőszemmel egy iskolásról - Tartalomjegyzék
A fenti témához kapcsolódó ajánlott írások: A kulcsra zárt ember
Szülőnek lenni illetve A gyermek, aki soha nem nőtt fel