Szülőszemmel egy iskolásról - Nóra iskolás
Idézet egy édesanyától
"Hazánkban hozzávetőlegesen 60 ezer autista gyermek és felnőtt él. Nagyjából 60 ezer anyuka, ugyanennyi apuka, és számosíthatatlan testvér, nagymama, nagypapa, unokatestvér, rokon, ismerős egészen közelről szembesül azzal a problémával, hogy a nem közveszélyes, nem fertőző a szerettük, nem kell az óvodákban, nem kell az iskolákban, nem kell a munkahelyeken, nem kell sehol.”
Szempontok - I.
Sajátos Nevelési Igényű
- Fontos a befogadás, az elfogadás.
- Autizmus szakértővel egyeztessük a személyre szabott képzést.
- Integráció? Szegregáció? Iskolaotthonos megoldás?
- Tapasztalatok megosztása a pedagógusok között!
Elsős:
Korábban már említettem, hogyan sikerült Nórát iskolaéretté nyilváníttatni, hogyan került egy felzárkóztató csoportba, és végül az őt “megillető” helyre, a körzeti általános iskolába.
Mi örültünk, bár az az igazság, hogy a felzárkóztató csoportot, amely két évre vállalta volna a – mai szakkifejezéssel – SNI-s (Sajátos Nevelési Igényű) – gyermekek fejlesztését, az illetékes fenntartó egy tanév elteltével megszüntette, mondván, hogy ők ilyesmivel nem kívánnak foglalkozni a jövőben. A tanítónők szomorúan búcsúztak kis tanítványaiktól év végén, mert meggyőződésük volt, hogy nem hogy kettő, de négy év is kevés volna ezeknek a gyerekeknek, kortársaik tudásszínvonalának eléréséhez. De akkoriban is minden intézet bizonyítani akart, hogy kis professzorokat bocsát ki kapuján, akikre tárgyi tudásukat figyelembe véve büszkén hivatkozhatnak.
Alsós:
Jött tehát a körzeti általános iskola, ahol eleinte kétkedve nézegették Nóra elsős füzeteit, aztán “hát majd meglátjuk” jelszóval beletörődtek, hogy nincs ok, amiért elutasíthatják felvételét. Az osztály szerencsére hamar befogadta őt, nem zavart senkit, az órákon nyugodtan ült, és látszólag ugyan máshol járt az esze, de gyűjtötte a tudást, a tapasztalatokat. A másodikos tanító nénit sikerült rábeszélni, és egy előre egyeztetett időpontban találkozott Gerő doktornővel, aki elmondta, mi is az autizmus, milyen a kis tanítvány autizmusa, és hogy ne kívánják, hogy azonnal megoldja a feladatokat, mert nem akkor fogja a megszerzett tudását kimutatni, amikor erre felszólítják. Készítsék föl egy év végi összefoglaló vizsgára.
Így is történt, és a vizsgáztatók voltak a legjobban meglepve, mennyi mindent tanult meg Nóra, látszólag észrevétlenül.
A következő két alsó tagozatos évben már büszkélkedtek is azzal, hogy náluk egy autista tanuló is szépen fejlődik, egy önkormányzat által kiírt pályázaton pedig éppen rá is hivatkozva nyerték el a lehetőséget, hogy iskolaotthonos formában taníthassák az alsós nebulókat.
Ez Nóra számára is főnyeremény volt, mert az első osztályt is ilyen formában végezte, nem beszélve a nagyszerű tanító néniről, aki csupa szív “kotlósként” élt-halt a rábízott „kiscsibékért”. Osztálytársai addigra teljesen befogadták, megvédték. Mert bizony előfordult, hogy amikor mentünk érte, a folyosón más osztálybeliek meglátva őt nem állták meg, hogy ne szóljanak gúnyolódva: “hülye Nóra!” Akkor még látszólag nem vette föl, nem értette, hogy ez neki szól, őt bántják. Felnőtt korában azonban előjöttek ezek az emlékek, és bizony addigra gyűlt össze annyi rossz tapasztalata a kegyetlen, számára nehezen érthető világból, hogy gyakori rendszerösszeomlásokhoz vezettek/vezetnek mind a mai napig a felidézettek.
A tanító néni – név szerint Lipót Éva (máig nagy szeretettel gondolunk rá) – külön figyelmet fordított autista tanítványára, kihívásnak is vette, kihasználva az iskolaotthonos tanítási rendszer lehetőségeit (délelőtt tanítunk, délután képességek szerinti csoportokra osztva megtanuljuk a napi anyagot). Nóránál kezdetben úgy tűnt, nem működik a dolog, mert a délután Éva néni által többször leellenőrzött, megszerzett tudás másnapra mintha köddé vált volna. A kiosztott feladatlap a felmérő után üresen került vissza Nórától. Következő iskolaotthonos délután ismét nekiveselkedtek, és bebizonyosodott, hogy a tudás meg van, csak valamiért a délelőtti teszt során nem jön elő. Kíváncsiságból Éva néni a felmérő kezdetekor odatámaszkodott Nóra padjához, és figyelte, mi történik. Csoda történt. A harmadikos autista kisdiák keze megindult, mintegy varázsütésre, és (majdnem) tökéletesen megoldotta a feladatot. A varázslat a biztonságot adó pedagógus közelsége – és bizonyára szeretetteljes kisugárzása volt. Ilyen egyszerű?
Szempontok - II.
Nehezen viselik a változásokat
- Tapasztalatok megosztása a pedagógusok között!
- Kiemelt figyelem - tolerancia
- Korrepetitorok
- Különórák – speciális fejlesztések
Felsős:
Nos, a felső tagozatban már nem volt ilyen egyszerű!
Új épület – a szó szoros értelmében is -, új pedagógusok.
A XVI. kerület Béla utcai alsó tagozat épületét még 1908-ban Payer Willibald építőmester először földszintes iskolaként kezdte el építeni Prokopp Endre tervei alapján és 1909. szeptember 2-án adták át. Klébelsberg Kunó nagyszabású iskolaépítő programja keretében építettek rá egy emeletet 1927-ben. Hangulata, a téglával kirakott boltíves ablakai és lábazata, a nagy kilincsre nyíló robosztus tölgyfa iskolakapu, a tágas és világos lépcsőház, a világos tantermek, a hatalmas gesztenyefákkal körülvett udvar, a kicsi de jól felszerelt, nem visszhangos tornaterem barátságosan fogadta az ide járó gyermekeket, és mindez Nórának különösen tetszett. Emlékeztette őt az óvodára, ahol a hatalmas fákkal beárnyékolt udvaron jó időben jókat játszhatott annak idején. Mai napig el kell autózni néha arra, hogy a „jó emlékek” megnyugtassák.
Persze felkészítettük őt a változásra, és szerencsére maradtak együtt a megszokott osztálytársak is. Az osztályfőnöknővel sikerült hamar megértetni, mi az autizmus, ebben ismét Gerő Zsuzsa személyesen is segített, de a szaktanárok már az első hetek után emlegetni kezdték, hogy autista iskolába kellene beíratnunk gyermekünket. Nehéz volt meggyőzni őket arról, hogy Nórát ez fejlődésében visszavetné, mint ahogyan az esetleges megbuktatása is, melyet év végi vizsgákkal, és négy házhoz járó korrepetáló tanárral sikerült meggyőző teljesítménnyel elkerülni.
Még az ötödikes tanév kezdetén naivul javasoltuk az alsós tanító néninek, hogy adja át tapasztalatai a felső tagozatos tanároknak. Éva néni lemondó mosollyal felvilágosított minket, hogy az ilyesmi nem szokás, mert nem tartanak erre igényt. Megpróbáltuk az osztályfőnöknőnek javasolni, hogy vegyék föl a kapcsolatot Éva nénivel, mire ő éreztetve szakmai fölényét kioktatott bennünket: „Itt felső tagozatos tanárok tanítanak, akik bemennek az osztályba, leadják az anyagot, és kész. Itt nem lehet már a tanító néni szoknyájába kapaszkodni.” Azért én megkérdeztem, hogy az a gyermek, aki június közepén még biztonsággal fogódzott a tanító néni szoknyájába, mitől lesz alig több mint két hónap múlva egy csapásra önálló, segítséget nem igénylő nagydiák?
Az osztályfőnöknő egyébként hamarosan javasolta, hogy fogadjunk korrepetitort Nóra mellé, rögtön ajánlott is egyet. Akkoriban nem is gondoltunk arra – és egyébként sem biztos, hogy érdemes lett volna felvetni -, mire költi az iskola az emelt összegű normatívát?
Azért ahogyan teltek a hónapok, aztán az első év, úgy mindinkább elfogadták Nórát – legnehezebben a természettudományos tárgyakat tanítók –, és az állandó konzultálás (mely olykor azért igen megalázó és feszült volt, mikor berendeltek, hogy „baj van, mit kéne tenni”, és érezhető volt az eltanácsolás veszélye), egyszóval a harc azért meghozta az eredményét.
A legemlékezetesebb „győzelem” Julika néni, a matektanárnő esete:
Gondoltam, ha az alsós és felsős pedagógusok nem „kommunikálnak”, megpróbálom óvatosan elmesélni néha-néha egy-egy fogadóóra alkalmával, mi vált be Nóránál. Julika néninek elmondta, mi történt egy felmérőnél az alsó tagozatban, és hogy Éva tanító néni a felismerést követően minden alkalommal Nóra padjának dőlve, vagy mellette állva csupán passzív jelenlétével sikeres felmérők megírását érte el nála. A tanárnő először hallani sem akart róla, mondván, hogy mit szólnának a többiek, és egyébként sem hiszi, hogy ez megoldást jelentene. Önállóan kell dolgoznia mindenkinek. Telt-múlt az idő, eltelt a lassan a félév, és Nórának nem ment a felmérők önálló megírása. Már lemondtam róla, hogy bármiben segíthetek, mikor egy szép napon, mikor vittem Nórát reggel az iskolába, összefutottam Julika nénivel, aki sugárzó arccal mesélte: „Képzelje Apuka, a legutóbbi felmérőnél odaálltam Nóra mellé, és olyan szépen dolgozott, igaz, csak közepesre, de megírta a felmérőt!” És mindezt érezhetően saját győzelmének tekintette, mely hitében természetesen nem ingattam meg. Sőt, csodálattal adóztam kreativitásának. (Itt kell megjegyeznem, hogy engem határozottan zavar a mai napig, amikor egy gyermek szüleit csak le anyukáznak vagy apukáznak, a szülőket mintegy a gyermek tartozékának tekintve. Szerintem megillet minden szülőt, hogy becsületes nevén, pl. „Kocsis úrnak”, vagy „Kocsisné asszonynak” szólítanának, esetleg nőket keresztnevükön lehet „kedves Máriának”. De ez lehet, hogy csak hosszú nyugateurópai tartózkodásom alatt ragadt rám, mint itthon nem követendő udvariassági forma.)
Tovább a következő részhez: Korrepetitorok
Vissza a tartalomjegyzékhez: Szülőszemmel egy iskolásról - Tartalomjegyzék
2010-11-11 00:00:00
Vissza