Szülőszemmel egy iskolásról - Különórák

A fent említett korrepetitorokon kívül két területen szerettük volna még Nóra fejlődését biztosítani: nyelv- és zenetanulás. Bár az általános iskolában egy nyelv felvétele kötelező lette volna, de a választás – megfelelő szaktanár hiányában – igencsak korlátozott volt.

  Az iskola német és angol nyelvszakos tanárokkal rendelkezett ugyan, de Nóra osztályában csak angolt lehetett „választani”, s mivel feleségemmel mindketten elsősorban a német nyelvet bírtuk, és úgy láttuk, lányunknak ez jelent biztonságot (és talán jövőt is, mert kimondva, kimondatlanul arra számítottunk, hogy idővel a család Ausztriába költözhet). A nyelvtanulás során a segítség is állandóan jelen van. Kértük tehát egyrészt az idegen nyelv tanulása alóli felmentését, és vállaltuk, hogy a választott nyelvből évenként osztályozó vizsgát tesz.

Meg is kaptuk az írásos engedélyt, és sikerült egy nagyszerű némettanárnőt találnunk Ildi néni személyében. Ekkor a 4. b tanulója volt Nóra, és öt éven keresztül heti két alkalommal jött hozzánk a tanárnő, aki pontosan megfelelt Nóra esztétikai igényeinek is: fiatal volt, hosszú hajú, csinos és igen-igen kedves, igazodott mindenben tanítványa autizmusához, és igen szelíden fogta rendszeres tanulásra, és elvárásai is határozottak voltak ugyan, de nem kemény szigor, hanem csupa szeretet érződött szavaiban. Ahol tudtam, természetesen jómagam is segítettem, elsősorban szavak memorizálásában, kiejtésben. Iskolába sétálva reggelente a feladott szavakat gyakoroltuk Nóra kitűnő hallására alapozva. Sikeres vizsgákkal zárultak a tanévek, csak éppen a nyolcadik év végén történt egy Nóra számára azóta is helyrehozhatatlan malőr: az év végi immár utolsó vizsga előtt Ildi néni átfogó ismétlésekbe kezdett, és valahol Nóra nem tudott (vagy nem akart?) egy kérdésre válaszolni. Hosszabb, várakozásteljes szünet után a tanárnő megjegyezte: „Ezt neked már tudnod kellene!” Borult a napirend! Nóra sértődötten hagyta abba a munkát, és levizsgázott ugyan – a vizsgáztató bizottság szerint is nagy biztonsággal és alapos ismeretekkel rendelkezve – majdnem ötösre, de attól kezdve nem volt hajlandó németet tanulni. Azóta is felemlegeti ezt a számára sértőnek vélt szituációt, és felnőtt korában már csak angolul tanulgatott kisebb-nagyobb megszakításokkal, sőt – görög zenét hallgatva – ma már görögül is tanulni akar.

Számunkra nyilvánvalóvá vált az első nagy csalódása, de ki tudja, mennyi gyűlt már össze törékeny lelkében az idők során. Azokat csak a felnőttkor mindennapjaiban kezdte kiadni magából, ha frusztrált volt, gyakori rendszerösszeomlásokkal kísérve.

Zenetanulás

Meg kell még említenem, hogy korán kiderült, Nórának igen jó a zenei hallása. Ettől függetlenül is szerettük volna, ha zenét tanul. Először a körzeti zenei általános iskolába írattuk be, de a második óra után a furulya-tanárnő eltanácsolta, mert Nóra nem értette meg, mire való a kotta. Magántanárt kerestünk, szereztünk egy régi fatőkés pianínót, és zenész ismerőseim segítségével Szörényi Csillához sikerült bejelentkezni zongora furulya magánoktatásra. Szépen haladt a zenetanulás, de Csilla egy év után felhagyott az oktatással, művészpályára készült. Ismét új keresés, zenészbarátok újra találtak valakit, de csak furulyatanárnőt Kovács Judit személyében. Csodálatos harmónia alakult ki tanár és növendék között, de két év tanulás után itt is megszakadt a kapcsolat. Azóta sincs kedve Nórának elővenni a furulyáját, csak hallgatja a zenét sokszor napestig. Olykor előfordul, hogy hirtelen egy előadó, egy CD ellenszenvessé válik valamiért. Az okát nehéz kitalálni, csak sejtelmes utalásokból lehet kikövetkeztetni, hogy miért lesz valamelyik CD „gyerekes” vagy „túl kemény”. Újabb csalódások eredményei látszottak ismét.

A pár éves zenetanulás során gyanítottuk, hogy Nórának abszolút hallása van. Ha nem volna autista, bizonyára zeneművészi, vagy zenetanári pálya érdekelte volna a pályaválasztás során. Laikus ismerősök mondogatták is, hogy „nahát, nincs gond, majd zenész lesz, milyen jól el lesz, majd konzi, meg majd egy zenekarban, stb.” A jóindulatú, néha kicsit felületes ítészek persze nem voltak tisztában eléggé azzal, milyen kemény munkával jár egy hangszeres tudás tökéletes elsajátítása, milyen fegyelmet és szorgalmat igényel egy zenekarban történő munka. Ha lányunk autizmusában a zenei képesség szigetszerűen kiemelkedő volna, ez az állapota ellenére is megnyilvánulna, és lehetne egy csodabogár művész-zseni, akit körülhordozhatnánk ország-világ pódiumain. De – úgy gondolom, hogy szerencsére – nem ez történt. Az autizmus általában nem a zseniségről szól. Más utat kellett járnunk mindnyájunknak.

Tovább a következő részhez: Nóra szakiskolás

Vissza a tartalomjegyzékhez: Szülőszemmel egy iskolásról - Tartalomjegyzék