Szülőszemmel egy iskolásról - Nóra szakiskolás

Nóra nyolcadikos korára teljesen önállóan közlekedett. Ez a jó szokása, önálló biztonságos közlekedése egész szakiskolás korában megmaradt, csak munkavállalása első évében változott. (Észrevette, hogy kinevetik, kezdte megérezni, hogy ő „más”.)

Nyolcadikban tudvalévőleg nyilatkozni kell az elbocsátó intézetnek, hogy ki hol és mit tanul tovább? Tanácstalan voltam. Régóta felkészítettem magam, hogy 17 éves nagylányommal reggelente együtt járunk a munkahelyemre. Az idő, az élet, ez a nagy rendező azonban sok mindent frappánsan megoldott. Egyrészt megszűnőben lévő munkahelyem vállalkozásba kényszerített, tehát otthon dolgozhattam. Ez megadta a lehetőséget, hogy munkámat rugalmasan, Nóra napi beosztásához igazítsam igaz, így sokszor késő éjjel is a számítógép előtt ültem – pénzt kellett keresnem, munkaviszonyt kellett fenntartanom, hogy lehetőleg elfogadható járadékkal vonulhassak majd annak idején nyugdíjba.

Tanácstalanságomon Mázi Ilonka néni segített, aki annyira szívén viselte egyébként is minden tanítványa sorsát. Egy közös iskolaigazgató ismerősünkön keresztül utánajárt, hol tanulhatna egy autista szakmát. Természetesen speciális szakiskolában, mely lehetőséget már én is bogozgattam, de a hivatalos információk alapján lakhelyünktől igen távol eső intézetek kínálkoztak, és a bejutás is nehéznek tűnt. Egy szép napon hívott az említett iskolaigazgató, Dr. Balla Miklósné Éva, aki történetesen egy, akkor még kisegítő iskolának nevezett intézmény vezetője volt. Így tapasztalata, lehetőségei, kapcsolatai autisták továbbtanulása terén szélesek voltak. Elmondta kit kell hívnom rá hivatkozva. Ez a XV. Kerületi Szárznád utcai Általános Iskola és Speciális Szakiskola akkori igazgatónője, Nikolits Istvánné volt, aki beszélgetésünket követően elküldte a szokásos, de számunkra megváltásként szóló levelet a Szentgyörgyi Albert Általános Iskola igazgatójának:

„Tisztelt Igazgató Asszony / Úr!

Tájékoztatom Önt, hogy Speciális Szakiskolánkba az 1996/97. tanévre felvételt nyert tanulóik a következők:

1. Kocsis Nóra

...”

Így Nóra félénk kérdéseire, hogy ha kijárta a nyolc általánost, akkor mi lesz, hová fog járni, már határozott választ tudtam adni. Volt kapaszkodó mindkettőnk számára. A szakiskolai értesítőben felsorolt szakmák közül a kézi szövést választottuk – ezt egyébként ajánlották is, mert a tapasztalatok szerint jó az autistáknak. A ballagás az általános iskolában szép élmény volt, látható volt lányunk arcán az önbizalom, ha nem is tudta talán, de érezhette, hogy életének fontos szakasza zárult, és most ő van a középpontban. Mi tudtuk, hogy mindig is ő volt a középpontban, és halvány reményt adott az integrált oktatásban mutatott teljesítménye, hogy önálló életvitelre is képes lesz – talán.

A szeptemberi első iskolai napon aztán megismertük az osztálytársakat, és ami emlékezetes maradt mai napig számomra, az új osztályfőnököt, Sövényi Ottóné Kati nénit. Az elmúlt évek sok magyarázkodása, harca során kialakult eleve lányomat óvó, védő reflexeim a bemutatkozás során a második mondatom ez volt:

„Tudja tanárnő, Nóra autista...” – mire Kati néni a legnagyobb természetességgel félbeszakított:

„Semmi gond” – Leírhatatlan megkönnyebbülést éreztem, a bizonyosság érzését, hogy itt nem történhet baj.

Nem is történt hat éven keresztül. Kati néni annyira figyelt Nórára, hogy például tudván, hogy nem szereti a sárgaborsó főzeléket, még a szagát sem, ha az volt éppen az étkezdőben a menü, az osztályban tartotta lányomat, és elhozta a feltétet (sült csirkecombot, kolbászt, stb.), ahol lányom azt nagy örömmel, és megnyugvással elfogyasztotta. Értékelte és növelte biztonságérzetét ez a figyelmesség, érezte a felé irányuló szeretetet. Lásd az un. Maslow piramis három első szintjét: az alap a fiziológiai szükségletek biztosítása, erre épül a biztonságérzet illetve a szeretet szükséglete.

Szárnyakt kapott ettől a tanulás terén is. A matematikában eljutott az aránypárok megértéséig, az ezzel kapcsolatos feladatok megoldásáig, méghozzá önállóan! Ugyancsak önállóan kezdett tanulni, nem igényelt korrepetitorokat, hazaérve bezárkózott a szobájába, és magolt, nem lehetett ilyenkor zavarni.  Néha hallottam ugyan, hogy döng a fal, mert ha eltévesztett egy szót, akár csak egy „és”-t, vagy „hogy”-ot, bizony büntette magát némi fej-falbaveréssel. Aggódtam! Mindenáron meg akart felelni a kihívásoknak, és még inkább az őt nagy szeretettel körülvevő tanároknak, szaktanároknak.

Nóra két szőnyegterve

Ha Nórát kérdem, mai napig így emlékszik vissza ezekre az évekre:

„Sövényi Kati-néni mindig vigyázott rám. Ha sárgaborsó főzelék volt az ebéd, már az osztályban azt mondta: ’Nóra! A konyha közelébe se mehetsz!’ Utáltam a sárgaborsó szagát...”

Még két szőnyegterv

Mai napig vágyik vissza, ha nagyon rossz napja van, és kétségbeesetten sír, mert nem érti a felnőtt világot, így beilleszkedni, dolgozni nem, vagy alig képes, azt mondja:

„Hiányzik a Száraznád! Hiányzanak az osztálytársaim!”

Tovább a következő (befejező) részhez: Búcsúzóul

Vissza a tartalomjegyzékhez: Szülőszemmel egy iskolásról - Tartalomjegyzék