Hangtalan kiáltás - prózavers

Nem kértük, de ezt a feladatot kaptuk:

Autista gyermeket nevelünk.

Ez a feladat nem mindenkinek adatik meg. Nagyon szép, de nagyon-nagyon nehéz feladat.

A hétköznapok egymásutánjában nincs is időnk, nincs is szabad gondolatkapacitásunk arra, hogy végiggondoljuk: mi is emberből vagyunk, sérülékeny emberből.
Kifejlesztettünk egy igen erős páncélzatot, hogy hárítsuk a világ támadását, megalázását, kiközösítését.
A páncél azonban nem védi meg lelkünket.

Az autizmus stigmáival megterhelt lelkünk hamar elfárad.

És ha gyermekünkkel a négy fal közé vagyunk zárva, ez még nehezebb.
A lelki fájdalom után megjelennek a testi betegségek.

De így is: testileg-lelkileg betegen is talpon kell(ene) maradni, hiszen az autistát el kell látni mindennap ugyanúgy, mert a megszokott dolgokat megköveteli.
De fáradtan, betegen helyt lehet állni?
Ekkor megjelenik a lelkiismeret-furdalás és a tehetetlenség-érzés, amely még lök rajtunk egyet a lefelé vezető lépcsőn.

Autista gyermeket nevelő édesanyák környezetét megértésre, szeretettel való odafordulásra, figyelmességre kérem!

Ne kritizálják! Ne bántsák! Képzeljék magukat a helyébe! Ha ezt egyáltalán el lehet képzelni!

Kérdezzék meg: „hogy vagy?” és várják is meg a választ. Ajánlják fel segítségüket! A legapróbb figyelem is óriási segítség egy ilyen édesanyának.

Minden édesanya szavak nélkül is segítségért kiált!
Halljuk meg!
Hogy idő előtt ne haljanak meg!

Tóth Zsuzsanna

Válasz: Hangtalan kérés